Bármennyire is fájdalmas beismernem dolgozó anyukaként, sajnos nem kerül minden nap 3 fogásos vacsora az asztalra, olyan amire még Martha Stewart-tól is bezsebelnék néhány elismerő pillantást. Kerülve az álszenteskedést, bizony egy fárasztó nap után nálunk is előkerülnek a gyorsan kisütős holmik a fagyasztóból, uram bocsáss a 10 perces sajtos tészta is.

A Húsvét közeledtével személy szerint kezdek átszellemülni egy karácsonyhoz hasonló ünnepi hangulatba, hiszen megkezdődik a készülődés, dekoráljuk otthonunkat, megkezdődik a soha véget nem érőnek tűnő tojásfestés a gyerekekkel. Pontosan ilyen gondossággal kezdjük megtervezni az ünnepi menüt is.

Az én emlékezetemben a Húsvét leginkább nagymamámhoz kötődik. Kisgyerekként minden iskolai szünetet mamánál töltöttem falun, ahol mi gyerekek brancsba verődve, minden időnket a patakban pocskolva, gátat építve töltöttünk.

Egyszer egy kisfiú a mamájától ezt kérdezte: „Mama, mikor lesz az az ünnep amikor gurulni fogunk?” Már akkor is annyira meglepődtem ezen a kérdésen, hogy egy életre megmaradt az emlékeimben.

A háttérsztorihoz hozzátartozik, hogy falun nem csak hamvazószerdán és nagypénteken volt böjt. Na nem, mi jó keresztényként bizony csalás nélkül letoltuk azt a negyven napot, és ez annyit jelentett, hogy böjt után, a finomságoktól roskadozó asztalok mellett, sokszor tényleg betegre ettük magunkat. Igaz, ma már nem tartjuk a negyven napot, viszont most is a sok éves hagyományt őrizve készítjük el a Húsvéti menüt.

És „máris” elérkeztünk a következő posztom főszereplőjéhez: a túrócskához, vagy ismertebb nevén a sárga túróhoz.

Bár a családban hagyományos módon a sonkához és töltelékhez sósan készítjük, most ettől eltérően készíteni fogok egy édes változatot is, amihez tökéletesen passzol a sárgabarackos lekvárkülönlegességünk.

Figyeljétek a blogot, hogy ne maradjatok le a receptekről.

Jana