Az ecettel kapcsolatos kutatások egészen az egyiptomi időkig vezetnek vissza. Időszámításunk előtt 3000 évvel már bizonyítottan használtak ecetet, a feltárások során az urnákban találtak ecetmaradványokat.
Az ókori Görögországban Hippokratész, a modern orvoslás atyja úgy ítélte meg, hogy minden élelmiszer az egészségünk vagy betegségünk okozója. Az ecetet több betegség fő ellenszereként alkalmazta.
A hadászatban először a spártai sereg használta az ecetet. A járványokellenszereként vízbenebkevert borecetet ittak, hogy a víz ne romoljon meg a hőségben. Ezzel az eljárással egészségesek maradtak.
Róma a görög városállamok meghódításával szerezte meg a borecettel történő fertőtlenítés tudását. A kr.e. 1.sz.-ban kialakult a poszka – fűszeres ecetital, mely részévé vált a katonai ellátmánynak.
Az ecet a középkori járvány idején vált ismét “gyógyszerré”. Eleinte a “rablók ecetének” hívták, akik a szájuk elé borecetbe áztatott kendőt kötöttek. Ebből lett a csőr, melybe gyógynövényeket és borecetet tettek, védelmet kapva a fertőzések ellen.
Hazánk ecettel való találkozása a honfoglalás korára tehető. A magyarok ételeiket erősen fűszerezték, és az ízesítésben az ecet előkelő helyet foglalt el. Az ecet ételízesítés mellett tartósítószernek és orvosságnak is számított.
A 15-20. században jelentős házi ecetgyártás volt. Az ecetet borból, sörből, mézből, majd később szeszből gyártották. A 19.sz. végére 234 ecetüzem működött. A 2. vh. után sorra szűntek meg az üzemek, mára a hazai ecetipar szinte teljesen megszűnt.
